1.0Lélektuninghttps://lelektuning.cafeblog.huS. Erikahttps://lelektuning.cafeblog.hu/author/simonovits_erika/Legyen az testi, szellemi vagy lelki. <blockquote> <h2 style="text-align: center"><strong>Mindent oda pakolunk. </strong></h2> </blockquote> Úgy, mint amikor felveszünk egy hátizsákot. <img class="alignnone size-medium wp-image-121 aligncenter" src="https://lelektuning.cafeblog.hu/files/2020/04/Névtelen-terv-6-300x212.png" alt="" width="300" height="212" /> Csak ezt a zsákot szinte soha nem tesszük le. Szinte már egybenőtt a hátunk bőrével, és sok esetben bele is mélyesztette karmait a húsunkba is. Épp ezért is fájdalmas, ha megpróbáljuk levetni. Tép, húz, jajgatunk.... Inkább ott hagyjuk... A számtalan egyéb népbetegség mellett szerintem a hátfájással küzdők országa is lehetnénk. Ezt masszőrként is állíthatom. Talán nem is találkoztam még olyan vendéggel, akinek ne fájt volna a dereka, a háta, vagy a nyaka. A derekunk a döntésképtelenség területe, a hátunk a "mindentviszek"-puttonya, a nyakunk a nézőpontváltásé. A hozzám érkezőkkel nagyon sokat szoktunk beszélgetni erről: miért fáj a hátam? Mindenkinek ugyanazt tudom elmondani: a fizikai tünetek enyhítésével - értsd mondjuk hátmasszázs - pár napra csökkenhet a fájdalom. De ilyenkor nem az okokat kezeljük, azok továbbra is ott maradnak. Ezért van az, hogy pár nap után minden ugyanolyan. Ugyanaz a fájdalom, ugyanaz a merevség, de már... megszoktuk. Ha leírná mindenki egy listára, hogy mit cipel a hátán, sokan megdöbbennének. Vagy rögtön sírva is fakadnának. A múltbéli dolgok, a család régi dolgai, mintái, a jelen, a jövő miatti aggódás, a saját életem terhe, a másik életének terhe... Hopp, egy kulcsszó! Első lépésként érdemes lenne a másik ember hátizsákját szépen visszaadni neki. <blockquote> <h3 style="text-align: center"><strong>Ne cipeljük másét! Hát nem elég nekünk a magunké is?</strong></h3> </blockquote> Második lépésként kinyithatjuk, és belekukkanthatunk. Apránként el lehet kezdeni szortírozni, és kirakosgatni belőle a köveket, kavicsokat. Mert bizony, legtöbbször már megkövesedett dolgokat viszünk benne, épp ezért is olyan nehéz. Hagyjuk... adjuk vissza a köveket a természetnek, majd ő tudja, mi a dolga vele. Nem kell sietni. Ha azonnal, egy csapásra kiürítenénk vagy ledobnánk a zsákot, eldőlnénk. Egyszerűen elveszítenénk az egyensúlyunkat. Olyan hirtelen jönne a könnyedség. Nem szabad. Lassan, apránként. [caption id="attachment_122" align="aligncenter" width="300"]<img class="wp-image-122 size-medium" src="https://lelektuning.cafeblog.hu/files/2020/04/people-1086110_1280-300x200.jpg" alt="" width="300" height="200" /> kép: pixabay[/caption] <blockquote> <h2 style="text-align: center"><strong>Képzeljétek el, hogy mentek a saját utatokon. </strong></h2> </blockquote> Mondjuk pár méterenként (ami a valóságban lehet nap, hét vagy akár hónap) kivesztek egy követ, és leteszitek magatok mögé. Vagy ha úgy tartja kedvetek, hátra is dobhatjátok. Egy a fontos: soha ne tegyétek vagy dobjátok magatok elé. Mert akkor félő, hogy jártadban-keltedben megtetszik, és újra lehajolsz érte. Felmerülhet benned a kérdés: kiürülhet-e teljesen a zsák? Szerintem igen.... hát, lehet, hogy egy-két apró kavicsocska marad az alján, de azt már meg sem érzed. Elképesztő nyomást helyezünk a saját hátunkra. Ezért fáj. Mi magunk ülünk rajta, és tapossuk, és ütlegeljük. Meghozni nagy döntéseket, és vállalni a változással járó felelősséget... nem könnyű. A minap én három nagy horderejű döntést hoztam. Érettek már jó ideje, s a koronavírus helyzet hozta érzelmi hatások, és lehetőségek végül egy óriási löketet adtak. Megnyomták a gombot, az ajtó kinyílt. Sok mindent kipakoltam már a zsákomból, de ez a három nagy kő még benne volt. Nem fértek át az ajtón. <blockquote> <h3 style="text-align: center"><strong>Így nem is volt kérdés: ők már nem jönnek velem.</strong></h3> </blockquote> Másnap azt vettem észre, mintha a hátam levegőmolekulákból állna. Mintha nem is lenne. Pedig nem voltam sem masszőrnél, s nem kentem rá csodakrémet sem. Nem a tüneteket enyhítettem, hanem az okot szüntettem meg. A görcsöt, amin régóta rágódtam már. Elképesztő megkönnyebbülés... a hátam nagyon hálás most, és szeret. Én is szeretem. Sokat szenvedett az elmúlt években, megviselt lett. [caption id="attachment_123" align="aligncenter" width="300"]<img class="wp-image-123 size-medium" src="https://lelektuning.cafeblog.hu/files/2020/04/photo-1566916501552-fc024f3ea946-300x219.jpg" alt="" width="300" height="219" /> kép: unsplash[/caption] Megígértem neki, hogy többé nem szuszakolok be a zsákba ekkora köveket. Ha már beleteszek valamit, akkor az mondjuk egy-egy szép kristály lesz. <blockquote> <h2 style="text-align: center"><strong>Nem kell(!) együtt élnünk a hátfájással.</strong></h2> </blockquote> Nem kell elfogadnunk, hogy az életünk része. Nem kell legyintenünk, arra hivatkozva, hogy másnak is fáj. Nem kell folyton magunk mellett tudnunk a köveinket. Adnak egyfajta biztonságot, mert esetenként mondjuk jól körbepakolhatom magam velük, és védőfalat építhetek? Tudom. De elhúznak, és visszatartanak. És fájdalmat okoznak. És izomgörcsöket. <blockquote> <h2 style="text-align: center"><strong>Ne cipeljünk ennyi mindent!</strong></h2> </blockquote> Higgyétek el, könnyebb lesz a hátatoknak, és nem izomgörcsökkel kell a masszőrhöz menni, egyszerűen csak az élmény kedvéért! Hajrá! Köszönöm, hogy elolvastad, ha tetszett a cikk, olvasd el a többi bejegyzésemet is itt, a <a href="https://lelektuning.cafeblog.hu/">Cafeblogon.</a> Vagy keress itt: <a href="http://www.facebook.com/soulspamassagetherapy">www.facebook.com/soulspamassagetherapy</a>  rich