A négylevelű lóhere meséje

Ma találtam egy négylevelű lóherét. 

Tudom, ez még nem olyan nagy kunszt.

Na de az előzmény, az elősztori, aminek ez lett a befejező momentuma… gyere, elmesélem. 

kép: pixabay

A négylevelű lóhere gyerekkorom-kamaszkorom időszakában szinte mindennapos volt az életemben. 

Igen. 

Ha hiszitek, ha nem, a házunk udvarán volt egy négylevelű lóhere telep. Lehajoltál, és máris találtál egyet. 

Mindet megtartottam, lepréselve pihennek egy diákszótár lapjai között. Talán száznál is több. 

Itt, ahol most lakok, is vannak kis lóhere szigetek. Néha leguggolok, és átsimítok a kezemmel rajta, hátha rálelek egy négylevelűre. 

Mondanom sem kell, hát ez nem egy túl gazdag forrás. Sőt. 

Tegnap is így tettem. Keresgéltem. 

Persze, tudom, nem szabad keresni, mert úgy nem érvényes. 

Ti is így tudjátok? Ha megpillantod, szerencsét hoz, ha keresed, akkor meg… hát nem is tudom, semmit. 

Viszont tegnap valami megtört bennem. 

Azt hiszem a hit. A hit a szerencsében. 

A hit a négylevelű lóhere erejében. 

Arra gondoltam, vajon mit jelenthet az, hogy gyerekként csokorba tudtam szedni? 

Jelent-e valamit? 

Ha nem lettek volna, akkor csupa rossz dolog történt volna velem? 

Így, hogy ennyit találtam, azt kell mondjam, szerencsés voltam? Vagyok? 

Nem. Nem jelent ez semmit. Főképp nem szerencsét. 

Aki annyit gyűjtött mint én, hát… egy biztos, ennyi szerencsével nem itt kellene lennem. 

Ma.

Ma a kapu előtti murvás kocsibeállót gyomlálgattam. Guggolva, monoton módon nyúltam kesztyűs kezeimmel a gyomok után. 

Egyszer csak nyúlok egy pici zöld csomócska felé, amikor – ahogy az a nagy könyvben meg van írva – megpillantom a négylevelű lóherét. 

Picit lemerevedtem. 

Még hangosan meg is szólaltam, és azt mondtam magamnak: 

Ezt nem hiszem el. 

Néhány, talán 5-6 háromlevelű társa között bújt meg, porosan. 

Engem nézett. 

Esküszöm, engem nézett. 

Megszólított. 

Finoman leszakítottam, és mint kincset, vittem be, hogy biztonságba helyezzem. 

saját kép

Azonnal elkezdtek bennem pörögni a gondolatok. 

Mi is volt tegnap? 

Azt mondtam, elvesztettem a hitemet a lóhere szerencsét hozó erejében, mert hiába keresek mindig, nem találok. 

És vajon mi mondhatott az univerzum nagy Lóhere Királya? – már ha van ilyen.

Úgy képzelem lenézett föntről, és azt mondta: 

• Ej, hát nem látja ez az ember, hogy mennyire szerencsés? Hogy igenis, az a sok megőrzött lóhere – megőrzött hit-lenyomat – igenis jelen van az életében? Na jó – legyintett egyet – muszáj adnom neki egy jelet. Küldök neki egy gondolatot, hogy holnap gyomláljon egy kicsit, aztán remélem az helyrebillenti. 

Hát ilyen egy égi jel. 

Kell-e ennél több, hogy az ember visszanyerje a hitét? 

Nem. Nem kell. 

Nekem ennyi most épp elég. 

Nem biztos, hogy ettől a héten megnyerem a lottót, vagy homlokon csókol Fortuna. 

Visszanyertem a hitnek egy szeletét. Ami sokkal, de sokkal értékesebb most számomra. 

A négylevelű lóherét a kis teremtő asztalkámra helyeztem. Őt most nem teszem be a diákszótárba. 

Ha rápillantok – és minden nap rápillantok – emlékeztetni fog engem erre a tanulságos kis mesére. 

Hogy mi a tanulság?

Ha keresve kutatom, nem biztos, hogy megtalálom. Legyen az bármi. De a hitemet mindig van lehetőségem megőrizni és táplálni. 

S akkor sincs vész, ha kicsit elveszítem.

Mert mindig jön egy jel, csak lásd meg, ismerd fel, ami újra erőt ad neked. 

Ha tetszett a bejegyzésem, köszönöm, ha megosztod másokkal is!

Tudj meg többet rólam itt: Soul SPA és itt: SimerArt, valamint kövess, olvass a Cafeblog oldalán.