Múlt héten vidéken ismét megnyithattak a szolgáltatások.
Ebbe a kategóriába tartozok én is.
Elözönlötték a közösségi hírfolyamot az “újra nyitva vagyunk”, “nyitunk” posztok, sőt, aki vendégeket fogadott, már közös szelfiket is feltöltött.
A korlátozás alatt számos poszt arról szólt, mennyire türelmetlenek már az emberek, mert mennének kozmetikushoz, körmöshöz, masszőrhöz stb., és napi több üzenetet írogatnak, érdeklődnek.
Én semmi ilyesmi posztot nem írtam. Egyrészt mert tény, nálam nem érdeklődtek napi szinten, hogy mi lesz már?
Másrészt nem éreztem annyira fontosnak most magam, hogy felhívjam arra figyelmet, mennyire vágynak rám az emberek…
Hát… lehet, hogy most nem vágynak? Nem hiszem.
Viszont, amikor már lehetett sejteni, hogy megtörténik a feloldás, én akkor döntöttem a bezárás mellett.
kép: canva
Paradoxon?
Lehet.
Miért döntöttem így?
Nem biztos, hogy tűpontosan, amolyan “wikipédia-szerűen” meg tudnám fogalmazni most az okát.
Egyszerűen így éreztem helyesnek. Egyfelől anyagi okokból.
Szóval… elvágtam magam egy bevételi forrástól azért, hogy spóroljak?
Paradoxon!
Igen.
Valamiért ott, ahol voltam, nem működtem. Nem működött az, ami igazán bennem van.
Hogy ezt felismertem, és bátran mertem kilépni belőle?
Nem paradoxon. Igen!
Ez nem jelent feladást. A hivatás, ami bennem van, még mindig ott van.
De most lehet, hogy át kell ültetnem, máshová, mint egy szobanövényt. Már csak vegetáltam.
Nem hoztam virágot, sem új hajtásokat, kókadoztam.
Új táptalajra van szükségem.
kép: canva
Ehhez idő kell. Tudom.
Átültetés után kicsit pihentetni kell. Szokni kell az újat.
Új helyem még nincs, kicsit visszavonultam.
Megerősödni. Táplálkozni. Először inkább a földben, a gyökereimet erősíteni, aztán jöhetnek az új hajtások, s a virágok.
Ez a fizikai “bezárás” vagy “elköltözés” nem jelent lelki-szellemi bezártságot.
Nyitott vagyok minden újra, ötletre, gondolatra, ahogy eddig is.
Ebből még lehet bármi.
Azt látom így egy hét után, hogy sokan visszaléptek ugyanabba, amiben voltak. Legyen az utált munkahely, vagy rugalmatlan életstílus, hozzáállás… A lehetőséget megkaptuk, ki élt vele, ki nem…
Én most azt mondom, éltem vele. Fordítottam az iránytűmön.
Így nyilván majd valahol máshol fogok kikötni.
De ez nem baj.
Ettől izgalmas, és kalandos az élet.
Mind tudjuk, ahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy másik.
Rajtunk múlik, hogy belépünk-e rajta.
Ha tetszett az írásom, köszönöm, ha megosztod!
Tudja meg többet rólam itt: http://www.facebook.com/soulspamassagetherapy
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: