Beszélgessünk! … az igazi figyelemről

Szerintetek meddig lehet fenntartani az igazi figyelmet egy másik lény iránt?

Ti meddig tudtok valakire úgy figyelni, hogy közben nem kalandozik el az elmétek, hanem tényleg csak őrá figyeltek?

Az igazi figyelmet fenntartani nehéz?

Nehéz.

Miért is? Mert ezer impulzus ér minket minden másodpercben.

Pittyeg a telefon, szól a gyerek, kint esik az eső, nyávog a macska, éhes a kutya, jelez a sütő, kopognak az ajtón, valahol üvölt a zene, az utcáról szirénázó mentőautó, a redőnyt mozgatja a szél, lejárt a mosógép…. ezek a kinti ingerek.

És mi zajlik belül?

Bevásárlólista, heti teendők, napi beosztás, holnapra kell a prezentáció, el kell mennem a postára, még meg kell írnom pár e-mailt, időpontot kell egyeztetnem a fodrásszal, beszélnem kell az osztályfőnökkel, ki kell vasalnom a férjem ingeit, szőrtelenítenem kellene, meg akarok nézni egy következő sorozatrészt, tankolnom kell… és közben megőrülök!

Hol vagyok ebben ÉN?

Figyel rám egyáltalán valaki? 

kép: pinterest

És közben én tudok igazán figyelni valakire? Mert ha magamra sem, akkor másra hogyan?

Ha leül mellém a párom, vagy barátom, barátnőm, és felpillantok a telefon képernyőjéről… nem fátyolozza el a látásomat a virtuális háló? Ha ránézek, akkor a közösségi oldalon megosztott életét látom, vagy Őt? Meg tudom látni Őt?

Észreveszem, ha valami gondja van, és meg tudom őt kérdezni? Meg akarom kérdezni egyáltalán?

Hiszen engem sem kérdez meg senki, megvan a magam baja, miért is akarom tudni az övét?

Minden az origótól indul. Azaz belőlem. Ha magamat sikerül rendezni, és egyensúlyba hozni – kemény meló, mert folyton billeg – utána tudok fordulni kifelé. A világ felé. Mások felé.

Ez ritka?

Talán. Ha komoly problémával küzdünk, szorongunk, pánikolunk, nem vagyunk jól, általában szakemberhez fordulunk. Persze titokban, mert senki meg ne tudja.

És ott kapok egy órácskát. Ott végre elengedhetem magam.

Vajon miért könnyebb megnyilvánulnunk belső, legféltettebb érzelmeinkkel egy idegen ember felé, mint a minket 0-24 órában ismerő családtagunk, társunk, barátaink felé?

Aki ismer, annak félek elmondani? Mert holnap is a szemébe kell néznem, és látom benne a szánakozást, vagy ítélkezést?

kép: Beszélgessünk

Ha egy idegen embernek mondom el, lehet, hogy vele soha többet nem találkozom. És tudom, hogy ő nem azért hallgat meg, mert meg akarja változtatni az életemet, és “csak jót akar nekem” a tanácsaival.

Persze sokszor még egy idegen embernek is nehezen nyílunk meg.

Mert szégyelljük a bennünk zajló gondolatokat, érzéseket. Magunk előtt is.

Azt hisszük, hogy csak mi gondolkodunk így. Hogy ez a speciálisnak hitt probléma csak velünk fordul elő. Éppen ezért hisszük azt, hogy senki nem fog megérteni. És ettől nagyon egyedül érezzük magunkat a világban.

Aztán inkább nem mondjuk el senkinek. Sodródunk tovább a mindennapok külső-belső ingertengerében, és lebegünk a felszínen.

Az igazi figyelem és meghallgatás nem mai dolog. Ennek az erejét az emberiség fennállása óta ismerik és tudják.

Ez mindennapos volt a mindennapi ember életében.

Ma négy fal közé szorítkozik, egy külön, zárt világ, amibe vagy bemegyünk, vagy nem.

Viszont a világ számos pontján indultak ennek kapcsán megmozdulások. Azok az emberek, akik megtalálták a saját origójukat, egyensúlyba hozták magukat, és elkezdtek kifelé figyelni, a nagy rendező elv alapján összecsoportosultak.

Így alakultak ki azok az önkéntes mozgalmak, kezdeményezések, akik lehetőséget adnak az

Igazi figyelemre. 

kép: Beszélgessünk

Hozzájuk – akár az utcán, akár egy kávézóban – le lehet ülni, és ki lehet önteni a szívünket. Mindennel együtt. A szottyos, szégyenletes részekkel együtt.

És végre. Végre valakinek elmondhattam. Nem engem feszít tovább, mert szavakba öntöttem, és ezáltal lehetőséget adtam arra, hogy könnyebb legyen.

Mi, magyar emberek fokozottan küzdünk a belső nehézségekkel. Épp ezért nagyon profik is vagyunk ennek elrejtésében. És épp ezért nem ismerjük fel, nem ismerjük be, és nem is beszélünk róla.

Pedig, Magyarországon is létezik egy “free listening” kezdeményezés, ahol önkéntesek adnak rendszeres lehetőséget az igazi figyelemre.

A Beszélgessünk Egyesület tagjai leülnek egy kávézóban, kétszemélyes asztalokhoz, és nyitott szívvel, ítélkezés, tanácsosztogatás nélkül egyszerűen csak figyelnek rád.

Meghallgatnak. 

Abban az egy órában tényleg csak te vagy a fontos. Nem számítanak a külső ingerek, sem a belső késztetések. Azt érezheted, hogy végre valaki nem a TV nézés, vagy telefonnyomkodás közben tesz úgy, mintha figyelne rád.

És ez óriási élmény. 

Én ezt megtapasztaltam, és megtapasztalom minden hónapban, amikor lehetőség nyílik ezekre az eseményekre.

Minden hónap utolsó vasárnapján, Győrben, Budapesten és Szegeden várják a beszélgetni vágyókat ezek a csodás, különleges emberek.

Ez egy olyan nyitott lehetőség, ami bizony nem mindenhol elérhető.

Arra biztatok mindenkit, hogy bátran éljen vele, bármi is nyomasztja, ne féljen elmondani.

Igazi figyelem, amit kaphatsz.

Se több, se kevesebb.

Beszélgessünk!

A Beszélgessünk oldalt, és eseményeit megtaláljátok itt:

https://www.facebook.com/beszelgessunkprojekt/

https://www.facebook.com/beszelgessunkszegeden

https://www.facebook.com/beszelgessunkbudapesten/