kép: unsplash
Karácsonyi-megfelelési-kényszer-szindróma.
Tünetegyüttes.
Mind elkapjuk egyszer ezt a “betegséget”.
Gyógyítható?
Igen.
Hogyan?
Nem tudom.
Én hogyan léptem túl rajta?
Elmesélem…
Nem vagyok vallásos, így engem nem jár át az áhítat karácsonykor, mégis mindig nagyon szerettem a hangulatát. Gyerekként hamar kialakult, hogy én díszíthettem fel a fát. Közben beraktam a magnóba egy karácsonyi kazettát, és a nappali nagy szőnyegén élvezettel terítettem ki a szebbnél-szebb csomagolópapírokat – erről előző bejegyzésemben már írtam 🙂
Eleinte szigorúan csak 24-én, később már 23-án este is mehetett a fadíszítés.
Amióta az eszemet tudom, minden karácsonynak percre pontosan ugyanaz volt a menetrendje. Ugyanaz a minta. Látogatás, evés, ivás, ajándékbontás…látogatás, evés, ivás, ajándékbontás.
Gyerekként még nyilván élveztem ezt a fajta jövés-menést, illetve az izgalmakat, vajon hol milyen ajándék vár?
Aztán húszas éveimben ezek a fajta izgalmak, kalandok elvesztek, és inkább egy makacsul berögzült, és egyre keservesebbé váló tortúrává vált az egész.
Néha már-már ott tartottam, hogy lassan nem is akarom a karácsonyt, és legyünk gyorsan túl rajta.
Az én szüleim elváltak, így már itt is kialakult egy kis törés. Nem volt már az a fajta családi karácsony, mint régen.
Aztán egyik éven hol ilyen, másik éven hol olyan lett, hol vidám, hol szomorú, és egyre inkább azt éreztem, nem tudok beleilleszkedni ebbe a mozaikba.
Kiestem onnan, mint egy árva puzzle darabka, aki hiába a kép része, valahogy mégsem illeszkedik be sehová. Gyári hibás… vagy mi a fene.
Minden otthoni karácsony feszültté tett, és mindegyiknek ugyanaz lett a vége: veszekedés, sértődés, sírás.
Nem feleltem meg a családi elvárásoknak, nem cselekedtem úgy, ahogy kellett volna, ahogy az évek óta meg van írva.
Én pedig mertem átírni… mertem hozzányúlni a megszokotthoz, borítani az egészet, és tiszta lapot előhúzni.
Egy saját oldalt. Egy olyan oldalt, amire végre leírhattam az én saját karácsonyi mesémet.
Az én saját elképzeléseimet. Legyen az színvilág, dekoráció, menüsor, sütemény, és ami a legfőbb: a helyszín.
Szabadulni akartam abból az egyre fojtogatóbb megfelelési kényszerből, ami szinte tönkretette a karácsonyszeretetemet.
Bátran kihúztam magam, és megteremtettem a saját karácsonyomat.
Igen, ha kedvem tartja, akkor én feldíszítem a fát december elején. (Vessetek meg érte!)
Igen, ha kedvem tartja, akkor kirakom a dekorációt, és a fényeket.
Igen, ha kedvem tartja, akkor sütök zserbót már novemberben, majd karácsonykor is. (sőt, én néha nyáron is!!)
kép: unsplash
Karácsonyi süti? Nem. Szeretem süti? IGEN.
Nincs bebetonozott karácsonyi menüsorom. Sőt, épp most meg fogom tartani életem első húsmentes karácsonyát.
Szakítok a… hagyományokkal??
Igen.
Merek önmagam lenni, és olyan dolgokat csinálni, sütni-főzni, ami nekem örömöt okoz?
Igen.
Kettesben töltjük a párommal a 24-ét? Igen.
Már nem kényszerítem bele magam a szorongató “töltsük otthont a karácsonyt” című drámába. Csak pár órás látogatást teszek, mindenkinél egy kicsit, épp, ahogy nekem jó.
Vagy ahogy nekünk jó.
És egyre jobban élvezem. Nincs kötelező-szaga az egésznek. Úgy megyek, ahogy kedvem van hozzá, és sokkal több szeretettel, örömmel. S nem dühösen, és rossz szájízzel, hanem meghatódva távozom.
Egyrészt azért, mert nincs súrlódás. Másrészt, mert boldog vagyok, hogy ezt megtettem, és megtehetem.
Miért kényszerítjük bele magunkat ezekben a napokban a merev jópofizásba?
Jó lenyomat marad bennünk ezek után?
Nem az lenne az igazán jó, ha valódi örömmel tudnánk visszatekinteni ezekre a pillanatokra?
Rengetegen a mértéktelen evésbe és ivásba próbálják fojtani azt, hogy nem is igazán érzik jól magukat.
S mi marad karácsony után? Mi marad a gyűrött csomagolópapír hegyeken túl?
Üresség? Hasfájás? Bánat? Fáradtság? Egy “ez is letudva” érzés?
kép: pixabay
Maradjon inkább egy melengető bizsergés a szívünk tájékán.
Maradjon egy vidám mosoly, egy kedves ölelés.
Legyen mindenkinek olyan karácsonya, amit igazán, szívből kíván ÖNmagának!
Ha tetszett az írásom, többet megtudhatsz rólam itt:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: